Szülő(k) nélkül felnőni az egyik legnagyobb fájdalom az életben. Akkor is, ha fizikailag végig ott volt(ak) ugyan, ám érzelmileg nem. Van-e szavunk arra, ha valakinek élnek a szülei, de mégsincsenek vele? Az így felnőtt gyerekek később hogyan határozzák meg önmagukat? És mit visznek ebből tovább a felnőtt életükbe?
Bármilyen traumáról legyen szó, a továbblépés mindig csak úgy lehetséges, ha először megtaláljuk a megfelelő szavakat, melyekkel beszélni lehet róla. Ha megvannak a szavaink, mindegy, mennyire fájdalmasak, mégis lehetőségünk van már arra, hogy az életünk narratívájában el tudjuk helyezni azt, ami velünk történt. A narratíva elbeszélés, magyarázat, mely segít keretek közé rendezni mindazt, amire azt mondjuk: az életünk. Ez az összefüggő értelmezés az önmeghatározásunk egyik legfontosabb eleme.
De el tudjuk-e vajon mesélni azt, amire nincs szavunk?
A gyász- és veszteségfeldolgozás egyik legnehezebb témája a szülő(k) elvesztése. Teljesen feldolgozni azt, hogy akihez az életünk első perceitől kötődtünk, nincs többé, szinte lehetetlennek tűnik. Ha ez a veszteség gyerekkorban ér minket, azt mondjuk: „árva lettem”. De mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akiknek fizikailag ugyan élnek a szüleik, de kötődni mégsem lehetett hozzájuk? Őket hogy nevezzük?
Az elsődleges gondozó (legtöbbször az anya) kiemelkedő pszichológiai szerepe az életünkben elvitathatatlan. Tőle tanuljuk meg a kötődést, bizalmat, feltétel nélküli szeretetet; azt az érzelmi alapot, mely később öntőforma lesz felnőttkori kapcsolataink alakulásában. Mégis, sokkal kevesebb gyereknek adatik meg az, hogy támogató érzelmi biztonságban nőjjön fel, mint gondolnánk. A puha szeretet, mely körülölel és megtart az élet viharaiban - sokak számára egy egész gyerekkoron át ismeretlen fogalom.
Ennek a gyerekkori veszteségnek számos oka lehet: bántalmazottságban, függőségben való felnövés, vagy éppen „csak”: a szülőnek sem volt már mintája arra, hogyan kell (jól) szeretni. Ezek a gyerekek felnőve sokszor abban a helyzetben találják magukat, hogy szakmailag ugyan nagyon sikeresek lettek (hiszen a tudatalatti vágy, hogy „ha folyamatosan jobb leszek, a szülő végre szeretni fog”, mindig csak előre hajtotta őket), baráti kapcsolataikban talán a legempatikusabbak (elvégre a szülőt mindig nekik kellett megérteniük, mert a szülő sosem értette meg őket), de igazán bízni, hinni nem tudnak – sem a párkapcsolatban, sem önmagukban. Hiszen ahhoz, hogy tudjak bízni és hinni önmagamban és másokban, az kell, hogy azt érezzem, a világ egy biztonságos hely, melyben helyem van, és minden jó és rossz tulajdonságommal együtt szerethető vagyok. Ha ezt az elsődleges alapot valaki nem kapta meg, a társadalom másodlagos visszajelzései („Te olyan jó szakember, főnök, barát vagy, stb...”), nem tudják pótolni.
Azt nagyon fontos leszögeznünk, hogy bántalmazottságban, függőségben felnőni már önmagában is árvaság. Hiszen a szülő elárulja a gyereket, aki ezáltal teljesen egyedül marad és azt veszíti el, ami az egyik legfontosabb: a gyerekkorát.
Szülők nélkül felnőni azonban nem csak a szó klasszikus értelmében vett bántalmazottságban lehet. A híressé vált pszichológiai fogalom, az „elég jó szülő” nem ott kezdődik, hogy valaki fizikailag gondját viseli a gyerekének és nem veri minden nap. Az érzelmileg elérhetetlen szülők felnőtt gyerekei bár érzik, valami hiányzik, sokszor a definiálhatatlanságban onnan próbálják megfogni a dolgot, hogy vannak gyerekek, akiket elképzelhetetlen módokon bántalmaztak és hozzájuk képest nekik semmi bajuk. Csakhogy, nem ez a „nulla szint”, amihez viszonyítunk; az említett, párhuzamba állított sorsok egy olyan leírhatatlan mélység, ami esetében úgy gondolom, nem is lehet a „szülő” szót használni. De kimondhatjuk: érzelmi elérhetetlenségben felnőni is egy nagyon speciális veszteség: árvaság szülőkkel. Talán ezzel a kifejezéssel lehet leírni ezt a meghatározhatatlan hiányt.
Természetesen, az „árvaságot szülőkkel” a halál esetből fakadó szülővesztéssel összehasonlítani nem lehet; mindkét veszteség másképp fáj. Az egyik esetben elveszítettem azt, aki a kezdetektől a legjobban szeretett, a másikban elveszítettem azt a lehetőséget, hogy valaki a kezdetektől a legjobban szeressen.
Viszont ami mindkét esetben közös: a gyász, amelyről beszélni kell. Az igazi gyászmunka onnan kezdődik, hogy megtaláljuk a szavakat, melyek leírhatják a fájdalmunkat, és végre elkezdhetjük mesélni a történetünket. A történetünket, mellyel egyáltalán nem vagyunk egyedül. Elidegenedett világunkban talán a közös fájdalmaink mentén nyílik lehetőségünk arra, hogy újra kapcsolódni tudjunk. Vagy talán... először. Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadó
A cikk szerkesztett változata 2018. június 14-én jelent meg a www.wmn.hu-n.