Együtt, mégis külön. A társas magány jelenségével így, vagy úgy, de szinte mindenki találkozott már. A valódi elköteleződés miatt érzett félelem és párkapcsolati hatásai széles körben elterjedtek. De milyen formái is vannak a modern világban és mi lehet a kiút az igazi kapcsolódás felé?
Amikor megszületünk, teljes függőségbe kerülünk a minket gondozókkal, testi-lelki jóllétünk száz százalékban rajtuk múlik. A kisbabánál két állapot létezik: az öröm és az örömtelenség, ez utóbbit hangos nemtetszéssel fejezi ki. Ha erre a segítségkérésre nagy átlagban megfelelő válasz érkezik, a baba megtanulja, hogy számíthat másokra; a világ szépen-lassan biztonságos hellyé válik számára. Ha viszont valamiért nem úgy reagálnak, ahogy szüksége lenne rá, az a nagyon fájdalmas tapasztalat fog megszilárdulni, hogy másoktól függni a legrosszabb dolog. Minden hatás, ami valaha ért minket, beépül a lelkünkbe. Azok is, amelyekre a szavak szintjén nem emlékszünk; ezeket általában tudattalanul viszük tovább. Kora gyermekkori tapasztalataink a felnőttkori kapcsolódásaink öntőformái lesznek.
Ahány ember, annyi kapcsolódás. Mégis, a különböző párkapcsolati mintázatok gyakran nagy hasonlóságot mutatnak – több ember és egyetlen ember életében is. Ezek közül is kiemelkedik egy, mellyel szinte mindenkinek volt már tapasztalata valamilyen formában: az elköteleződés fóbia. A félelem, amely néha ténylegesen távol tart másoktól, legtöbbször azonban párban történik és a társas magány ruháját ölti magára.
Ha valaki nagyon fél, három dolgot tehet: menekül, támad, vagy halottnak tetteti magát. Mindhárom startégia megvalósítható párkapcsolatban is.
A menekülés legegyszerűbb formáit széles körben az elköteleződés iránti félelelemmel azonosítjuk: a “gyere közel, maradj távol” jellegű futókalandok, a plátói szerelmek, melyekben távolról sokkal könnyebb imádni, mint közelről, az összetalálkozások, amelyekben a “kapcsolat” szót még kimondani sem lehet. Egy dolog közös bennük: mindig van valami, de sosincs semmi.
Ezek mellé társul sokszor egy eggyel “magasabb” szint, amikor kialakul ugyan a kapcsolat, de hirtelen, derült égből villámcsapásként jön a szakítás – általában akkor, amikor látszólag minden rendben van és épp egy nagyobb elköteleződés felé tartana a pár. Az elválás gyakran előjel nélkül, akár a szakítást kezdeményező fél számára is megmagyarázhatatlanul (tudattalanul) feltörő erőként következik be.
Ám menekülni nem csak így lehet. Attól függően, milyen mértékű az elköteleződéstől való félelmünk, az érzelmi tér-köz távolságot másképp is lehet szabályozni: itt maradok veled, mégis távol tőled. Ha kisgyerekként azt tanultam meg, fáj másokra utalva lenni, felnőttként távolítani fogom ezeket a helyzeteket. A közelség elkerülésének sok módja van, melyet modern világunk abszolút kiszolgál.
Az úgynevezett pszeudo-intim kapcsolatok jelensége napjainkban gyakoribb, mint hinni szeretnénk: kívülről látszódik ugyan egy társadalmilag elfogadott elköteleződés (sokszor akár házasság, gyerekek is), belülről viszont érződik egy tátongó űr: valami mindig hiányzik. A meghatározásban a látszólagos intim kifejezés pont ebből fakad: attól, hogy valami házasság, még nem biztos, hogy Kapcsolat. A munka mennyisége a másik fél számára objektíven nem átlátható és akár szubjektíven is beosztható rosszul úgy, hogy mindig előbb kelljen bemenni miatta és soha ne lehessen korán hazaérni belőle. A hobbikból, önkéntes tevékenységekből is bőven tudunk választani, azonban intő jel lehet, ha életünket egy “tortaként” felrajzolva sokkal nagyobb szeletet vesznek el, mint bármi más. “Mindenkire van ideje, csak rám nem.” A hűtlenség és a háromszög kapcsolatok az egyik legmeghatározóbb jegy: mindig van B terv és “nem kell feltenni mindent egy lapra”. Nem kell félnem a szeretett személy elvesztésétől, vagy az érzelmek megvonásától, ha többfelé “szeretek”. A távkapcsolatban, ahogy az elnevezése is mutatja, van kapcsolat, de pont olyan messze, ami tudatalatt a legbiztonságosabb. A technikai vívmányok segítségével pedig talán még később jön felszínre, hogy milyen messze is van valójában a másik. A valódi beszélgetések kerülésével és a romantikus gesztusok elhagyásával mindig marad egy jókora belső tér, ahova nincs bejárás a másiknak - és gyakran magamnak sem. Ha a saját érzéseimhez nem tudok kapcsolódni, hogyan tudnék a másikéról beszélni? “A támadás a legjobb védekezés” alapon a folytonos kritizálás az alá-fölé rendeltséggel teremti meg a megfelelő távolságot. Az egyik legfájdalmasabb tapasztalás mind közül azonban mégis az, hogy halottnak sajnos, nem csak az tud lenni, aki elhunyt: van, aki a saját életében nem él, van, aki a párkapcsolatában. Az elköteleződéstől félő ember azért hiányzik folyton a társának, mert nincs jelen.
Az említett példák közös jellemzője, hogy kizárólag az egyik fél szabályai szerint, az ő oldaláról radikális kompromisszum nélküliségben, a másik fél részéről egy szinte csak lemondásokról szóló életben zajlik minden. A kapcsolatot rendszerint a folyamatos vágyakozás tartja fent, melybe egyetlen ember teszi bele azt a lelki energiát, amit kettőnek kellene. Az elköteleződéstől való rettegésben azonban sem kapcsolatban, sem kapcsolat nélkül nem lehet élni. Önmagammal lenni ugyanis az egyik legmélyebb és talán legnehezebb kapcsolat.
Az önismeret útján fontos szemelőtt tartani, hogy a megértés mindig az első lépés. Ám az, hogy összekapcsolom azt, ami a múltban történt velem, azzal, ahogy a jelenben vagyok, csak magyarázat lehet, mentség soha. Az egyéni felelősségvállalás talán pont ott kezdődik, hogy ahelyett, hogy ujjal mutogatnék párkapcsolatokra, akik nem tudtak hozzám kapcsolódni, elkezdek afelé haladni, hogy nekem vajon mi dolgom volt velük. Tudatalatti választásaink sosem tévednek; nincs olyan, hogy véletlenül csak olyanokkal találkozunk, akinek nehéz az elköteleződés. Az, hogy ki mellett vagyunk, az egyik legérzékenyebb önismereti fokmérő: mindig pont annyira tudunk kapcsolódni, amennyit elbírunk.
Ennek (f)elismerése elvezethet minket oda, hogy megpróbáljunk azzal az emberrel való belső kapcsolatunkon dolgozni, aki a sérülést okozta és nem a másiktól várni, hogy pótolja a hiányt, amibe ő már csak megérkezett. Egy párkapcsolatban a gyógyulás lehetősége mindig benne van, de ez csak a hozománya lehet, a célja nem.
Rácmolnár Lili pszichológus
(A témáról bővebben Stefanie Stahl: Igen is, meg nem is c. könyve ír.)
A cikk szerkesztett formában a www.wmn.hu-n jelent meg 2020. április 1-én.