Modernkori „úri huncutság”, vagy már őseink is szenvedtek tőle? A pánikbetegség mint klinikai kórkép megosztja a közvéleményt, lehetséges kezelési módjai pedig az orvos és pszichológus társadalmat is. Mindeközben a diagnosztizált esetek száma egyre nő, ezért foglalkoznunk kell vele.
Heves szívdobogás, mellkas fájdalom, légszomj, izzadás, remegés, ájulás – a mentőket a tünetek alapján legtöbbször szívinfarktushoz riasztják, de ezek a pánikroham jelei is lehetnek. A pánikrohamé, mely látszólag a semmiből tör ránk, gyakran a legváratlanabb helyzetekben. Sokszor kíséri halálfélelem és agórafóbia olyan helyeken, ahonnan nehéz a menekülés. De vajon tényleg derült égből villámcsapásként jön, mindenfajta előzmény nélkül? Vagy a roham alatti fojtogató félelmeknek a tömegközlekedés bezártsága helyett inkább ahhoz lehet köze, ami elől évek óta menekülnénk?
Minden kornak megvan a maga jellegzetes pszichés betegsége, melyet az adott történelmi és társadalmi helyzet hív életre. Míg Freud korában a szexuális elfojtásokból eredő hisztéria volt a leggyakoribb, addig a ’70-es éveket a megelőző háborús idők miatt a depresszió korszakának tartják a pszichológusok. A miénk a szorongás lett. A szorongásos zavarok közül is kiemelkedik a pánikzavar, mellyel napjaink nyugati társadalmaiban minden huszadik ember találkozik az élete során.
De mi is valójában a szorongás? És mitől szorongunk, amikor szorongunk? A szorongásos zavaroknak számos fajtája létezik, ám az minden esetben igaz, hogy van a mélyben valamilyen tudatalatti összeütközés, melyet belső karmesterünk, az énünk szeretne meggátolni, hogy felszínre kerüljön. Ennek érdekében úgynevezett énvédő mechanizmusokat “vetünk be”, melyeket tudat alatt azért hívunk segítségül, hogy a legmélyebb félelmeinket megakadályozzák abban, hogy elénk táruljanak.
A szorongásra való hajlam biológiai háttere egyértelműen bizonyított, önmagában azonban a tény, hogy valaki szorongóbb alkat, még nem jelenti azt, hogy valaha pánikbeteg is lesz.
De akkor mégis, mitől lesz pánikrohamunk?
A pánikrohamok látszólagos hirtelensége és összefüggéstelensége még inkább azt erősíti bennünk: elvesztettük a kontrollt. Ahhoz, hogy ezt visszanyerhessük, nagyon alaposan kell megvizsgálnunk: mi is történt a legelső pánikrohamot megelőző időszakban? Számos kutatás szerint: veszteség. (Akár kapcsolati veszteség is, mely ilyen értelemben felfogható bonyolult gyászreakcióként is.) Az emberi alapérzelmek, így az alapfélelmek és –szorongások is örökérvényűek, nem változnak a világ modernizálódásával. Az, hogy kinek mi jelenti a legnagyobb szorongást, teljesen egyén-, család- és környezetfüggő, viszont a veszteségtől való félelmünk mindannyiunk közös tapasztalása. És rohanó, mindenre gyors megoldást kínáló világunkban egyre kevésbé tudunk vele mit kezdeni. Csakhogy, a veszteség minden korban veszteség, a fájdalom pedig mindig utat tör magának. Így ha napjainkban nem tudjuk másképp megélni, az elfogadhatatlan szorongás egy elfogadhatóbb formát keres magának. Gyakran a gyötrő belső fájdalmat hozzátársítjuk az első pánikroham helyzetének egy másik eleméhez, melytől “könnyebb” félni. Onnantól nem a veszteségtől félünk, hanem a levegőtlen tömegtől a metrón, mely sokszor tovább alakul egyfajta megelőlegezett szorongássá, amikor is már nem is a tömegtől, nem is a metrótól, hanem a pániktól magától fogunk félni.
Sokszor halljuk mostanában, hogy a pánikbetegség a modernkori ember “luxusa”, melynek régen, a mezőn kapálás közben nyoma sem volt.
Azt, hogy mi mennyire újkeletű betegség, nagyon nehéz eldönteni, hiszen nem a betegségek fejlődnek, hanem a diagnosztizálás. De ha elfogadjuk a gondolatot, hogy a szorongás ma mégis virágkorát éli, talán a megoldás mégsem a kapálással lesz összefüggésben, hanem a megküzdéssel. Bár a fizikai munkaterápia előnyei vitathatatlanok, még jelentősebb a tény, hogy régen a kis, megtartó közösségekben lehetett beszélgetni. Lehetett kérdéseket megfogalmazni, melyre reakciók érkeztek. Az emberek a nagyvárosi magány helyett kukoricafosztás közben, vagy a fonóban megbeszélhették az életet - minden veszteségével együtt. És közben azt érezhették: nincsenek egyedül.
Ma, a “minden pozitív” álarca és a tökéletesség kényszere mögött kevésbé merünk beszélni a fájdalomról, félelemről. Beszélnek ezért helyettünk a tüneteink.
A pánikzavar kezelését nagyon megnehezíti, hogy a szorongás genetikai okai és az egyértelműen testi tünetek miatt sokszor csak a gyógyszeres kezelést javasolják. A hosszútávú kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a tartós gyógyulás feltétele a valódi okok feltérképezése. A gyógyszer mellé terápiának is járulnia kell. Mert a múlt feldolgozása nélkül nincs továbblépés a jövőbe.
A szorongásból való kiút nagyon hosszú folyamat és igen csak ellentmondásos: az egyéni félelmek felismerése mellett el kell tudnunk fogadni, hogy bizonyos mértékig mindig fogunk szorongani. A veszteségeinkkel való szembenézés ugyanis nem feltétlenül jelenti a teljes megnyugvást. Az életben előre haladva egyre több veszteség ér minket, melyekkel ki kell alakítanunk egy elfogadó viszonyulást, mindeközben pedig mindig maradnak olyan kérdések is, melyekben meg kell tanulnunk kész válaszok nélkül tovább élni. Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadó
A cikk szerkesztett változata 2018. július 2-án jelent meg a www.wmn.hu-n.