Napjainkban a pszichológia alaptételei egyre szélesebb körben ismertek. Tudjuk, a múlt sokkal jobban velünk él a jelenben, mint azt hinni szeretnénk. A megértéssel árnyaljuk az életről alkotott képünket. De vajon van-e határa a megértésnek? Mi a különbség megértés és elfogadás között?
A megértés alapvető emberi motivációnk, hiszen a rengeteg ránk zúduló inger között iszonyú szorongást kelt a gondolat, hogy a világ működése lehet, hogy kiszámíthatatlan. A megértés egyszerre segítheti a múlt feldolgozását és biztosíthatja a jövőbeli megküzdést. Ha felismerjük, mi miért történt, a jövő bejósolhatóvá válik. Ez a vágy még erősebb a mondernkori emberben; a technikai újítások korában az az illúziónk támad, hogy előbb-utóbb mindent megértünk.
Gondolkodásunk és a kultúra fejlődésével a világot egyre tágabb perspektívából tudjuk szemlélni, melyből egy elképesztő rendszer rajzolódik ki. Ebben a rendszerben semmi sem fekete-fehér, vagy jó és rossz. Csak emberek vannak és a sorsaik. Meg a tény, hogy mindenkinek igaza van. Ebben a szemléletben gondolkodva a saját maga rendszerében valóban mindenki megérthető. Ez talán az egyik legszebb és legnehezebb dolog az életben.
A kérdés csak az: valóban meg kell-e értenünk mindent és mindenkit? Hol van a rendszerszemlélet vége? A komplex gondolkodás nagyszerű dolog, de mint oly sok minden más, a megértés is helyzetfüggő kell(ene), hogy legyen. Abbéli igyekezetünkben, hogy a lehető legtöbb szempontot figyelembe véve tudjuk megérteni az életet, sokszor egy nagyon fontos dolgot veszítünk el: önmagunkat. Ha én mindenkit megértek, ki ért meg engem?
A folytonos megértésnek ugyanis óriási ára van: nem lesznek határaink. Pedig van, amikor azt kell mondani: „Eddig és ne tovább!”. Így tudjuk kijelölni személyiségünk körvonalait és lefektetni azokat az elveket, amelyekben mélyen hiszünk. Közismert tény, hogy a gyerekbántalmazók majdnem száz százaléka maga is bántalmazott gyerek volt. Ugyanakkor a bántalmazásra nincs magyarázat és nincs mentség. A megértés legitimizál, a megértéssel bármi jogosnak tűnhet. Vannak dolgok az életben, amiket nem kell megérteni.
És vannak dolgok, amiket nem lehet megérteni.
A legmélyebb fájdalmainkból való gyógyulást sosem a racionális megértés hozza el, csakis az elfogadás. A megértés nem egyenlő az elfogadással. És lehet, hogy nem is a megértés vezet el az elfogadáshoz. Az elfogadás talán egy sokkal mélyebb minőség; nem megértés, inkább megengedés.
Nagyon nehéz érzés az emberi szívnek, hogy mindegy, hol tart a tudomány és merre halad a civilizáció, továbbra sem vagyunk élet-halál urai. Élet-halál kérdésében szinte semmit sem tudunk. Terápiás helyzetben is ezek a legnagyobb súllyal bíró témák, hiszen senki nem tud biztos választ adni és a megértésünket segíteni. A terapeuta sem. Ezekről csak együttgondolkodni tudunk – ami elvezethet végül az elfogadáshoz.
Ebben az egyik legérdekesebb pszichológiai gondolat számomra az, hogy bizonyos értelemben meg kell tanulnunk válaszok nélkül élni. Amíg a racionális „igazság” mentén próbálunk a fejünkben visszhangzó „Miért?”-ekre felelni, mindig tévútra jutunk. Paradox helyzet, hogy a legnagyobb szabadságot pont azt hozhatja el, ha megértjük, hogy nem érthetünk meg mindent. A körülöttünk levő világban egyre több olyan dolog történik, amit nem lehet megérteni. Ha bekapcsoljuk a híradót, szinte csak olyan eseményeket látunk, amiknek senkivel nem lenne szabad megtörténnie. Nem hiszem, hogy van egy kollektív magyarázat, amivel minden egyes embert meg lehetne nyugtatni.
Az elfogadás csak egyéni szinten létezik. Ez mindannyiunknak a nagyon intim, saját útja.
És lehet, hogy pont azzal kezdődik, hogy talán életünkben először ki tudjuk mondani: velünk is olyan dolog történt, amit nem kell, vagy nem lehet megérteni.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2018. február 18-án jelent meg a www.wmn.hu-n.