A Pista bácsi, aki egy „fél dekással” kezdi a napot a kocsmában. A hajléktalan, aki az aluljáróban fekszik a műanyag palackos bor mellett. A szakadt ruhájú punk, aki kiabálva bolyong a hajnali utcán. A rasztahajú tinédzser, akinek marihuánalevelet formáz a medál a nyakában. Egy legyintéssel mondjuk rájuk: függők. De létezik vajon olyan, hogy „tipikus függő”? Mikortól válik valaki függővé? És úgy egyáltalán: a függőség mindig csak másokat érint, minket nem?
„Először csak te iszol egy italt, aztán az ital tölt még egyet, végül az ital iszik meg téged.” – ezek F. Scott Fitzgerald amerikai író szavai a saját alkoholizmusáról. Vannak persze a szenvedélybetegségnek nagyon pontos tudományos definíciói is a pszichiátriai tankönyvekben, a Nagy Gatsby szerzője mégis talán az egyik legemberközelibb meghatározását adta a függőségnek. Mert a függőség pont erről szól: a kontroll elvesztéséről és a függőség tárgyának eluralkodásáról.
A függőség mindig ott kezdődik, hogy van valami, ami legyen bármilyen káros, egyre nagyobb teret nyer az életünkben. Ám maga a folyamat sosem onnan indul, hogy valaki egy keddi napon megszereti a cigarettafüstöt, vagy rákap a whiskey ízére. Hanem onnan, hogy – sokszor hosszú-hosszú ideje - él a lelkünkben egy óriási hiány, ami elviselhetetlenül fáj. A fájdalom nagysága legtöbbször a tudatosodását is meggátolja, viselhetetlensége miatt elfojtva létezik bennünk. Az elfojtás azonban sosem tud hosszútávon fennmaradni, ezért az űrt, melyet az adott veszteség hagyott maga után, fel kell töltenünk. Pont ebbe, a lelki szempontból légüres térbe tud belépni a függőség tárgya.
A függőség, irányuljon bármire, mindig kapcsolódási zavar. Mindannyiunk életében vannak olyan veszteségek, amik egy időre megakadályoznak minket abban, hogy kapcsolódni tudjunk –másokhoz, vagy éppen: önmagunkhoz. Léteznek azonban olyan veszteségek is, melyek annyira korai időszakban értek minket, vagy olyan óriási fájdalommal jártak, hogy ott és akkor nem állt (még) rendelkezésünkre a megfelelő megküzdési mód. Csakhogy, az ember mindig, minden körülmények közt kapcsolódni akar. Ha máshoz nem tudunk, akkor legalább a függőséghez.
Napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémája, hogy a függőség témáját óriási energiákkal távolítjuk magunktól. Gyengeségnek tituláljuk, a szenvedélybetegséggel küzdőket megbélyegezzük, fekete-fehér, sztereotip keretrendszerben rázzuk le magunkról. Csak nehogy meg kelljen látni, mi van a függőségek mögött! Mert ha egyszer igazán mögénézünk egy emberi történetnek és meglátjuk benne az esendőséget, az óriási „veszélyt” rejt magában: az ő sorsában ráismerhetek az enyémre is.
Ha elismerem a másik veszteségét és fájdalmát, el kell ismernem a sajátomat is – talán most először.
Ehelyett a függőket inkább egy nem kívánatos csoportba „rendezzük” (akik mindig az ugyanolyan mások, szemben a mi egyediségünkkel) és nem gondolunk arra, mennyi mindentől függhetünk. Igen, mi magunk is. Mert a függőség nem csak a masszív alkoholizmus és a kapcsolódási zavart sem csak a heroinhasználat jelzi. Ha valaki éveken át minden este bent ül az irodában és reggel a portás előtt érkezik, az is függőség. Ha egy könnyebb élet reményében az anyagi kiszolgáltatottságot választja, az is függőség. Ha éjjelente, amikor már elaludt a család, kisurran a konyhába titokban befalni az összes édességet, az is függőség. Ha heti tízszer edz, mert ő „kövér”, az is függőség. Ha minden délután beül a munkatársakkal egy fröccsre a menő belvárosi szórakozóhelyre „levezetni a stresszt”, az is függőség. Ha kizárólag ökológiailag ellenőrzött gazdálkodásból származó, szuper egészséges ételeket eszik, így sosem tud a kollégákkal együtt ebédelni, az is függőség. Ha napi 428-szor lép be a közösségi média felületekre és kényszeres nyomást érez, hogy idegen másokkal ossza meg a „boldogságát”, az pedig végképp függőség. Függőség minden, aminek akkora teret engedünk, hogy gátoljon a valódi kapcsolódásban – kifele és befele.
A kábítószerhasználókkal foglalkozó addiktológusok közt széles körben elterjedt gondolat, hogy a drog választja az embert. Ugyanis minden drognak megvan a saját hatásmechanizmusa, a szer által keltett érzésből pedig vissza lehet következtetni a hiányra, melyet „megtalált” az adott emberben. Ha ezt az elméletet a drogokon túllépve kiterjesztjük az összes függőségre, akkor az érzéssel, amit most a függőség tárgya ad meg nekünk, eljuthatunk az érzésig, amit más (valaki) nem tudott megadni. Az érzésig, ami hiányzik. Az érzésig, ami a veszteségünk. Ez a fajta veszteségfeldolgozás pedig elvezethet minket a függőség letételéhez és vele együtt egy szabadabb élethez.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2018. május 25-én jelent meg a www.wmn.hu-n.