Legtöbbünket már vasárnap este kiráz a hideg a gondolattól, hogy másnap hétfő reggel – új hét, új munkahét. Pedig a munkának nem feltétlenül kell munkának lennie. Lehet hivatás is. És lehet benne boldognak is lenni.
„Mivel foglalkozol?”, „Hol dolgozol?” – így hangzik az egyik leggyakoribb ismerkedős kérdés. Mögötte pedig ott a feltételezés, hogy a munkánk természete sok mindent elárul a személyiségünkről. Mégis, amikor a saját munkánkra gondolunk, gyakran csak a „szükséges rosszként” éljük meg, amit ki kell bírni napi 8-10 órában a hó végi fizetés érdekében. De vajon, létezik másik út? Mekkora a munkánk szerepe az idnetitásunk alakításában? És hogyan tud minket boldogabbá tenni? (Mielőtt továbbmennénk, fontos megjegyezni, hogy ma Magyarországon az egyik legnehezebb társadalmi kérdés pont az, hogy a lakosság nagy része nincs abban a helyzetben, hogy munka helyett hivatást válasszon és az ezért a munkáért kapott bére a legtöbb esetben meg sem közelíti azt a minimum összeget, amit érdemelne érte. Cikkünk azzal a helyzettel foglalkozik, amikor van lehetőség a személyiségfejlődést a mindennapi munkavégzésen keresztül is megélni.)
Freud szerint az érett, egészséges személyiség ott kezdődik, hogy valaki tud szeretni... és dolgozni. A munka elengedhetetlen része a pszichológiai értelemben vett jóllétünknek. Hiszen, ha belegondolunk, legalább a napunk - és ezáltal az aktívan töltött felnőtt életünk harmadát teszi ki. Nem mindegy hát, mivel és hogyan töltjük. Mai, elképesztően produktumközpontú, materialista világunkban hatalmas az aszimetria az egyes szakmák társadalmi megbecsültségében és kívánatosságában. Azt hisszük, az a jó munka, amivel sok pénzt keresünk. Pedig az, ami 10 év múlva is boldoggá tesz egy esős, szerdai napon is, amikor nem történik semmi.
Az ismerkedés során már említett alapfeltételezésünk, hogy a személyiségünknek milyen nagy hatása van a pálya- és munkahelyválasztásunkra ugyanis nem teljes. A hivatásunknak is óriási szerepe van a személyiségünkre. Egy adott pszichológiai munkakörnyezetben töltött mindennapok az évek során hatalmas befolyással bírnak az identitásunk alakulására. Megerősíthetnek területeket, melyekben korábban gyengébbek voltunk. Fejleszthetnek tulajdonságokat, melyekről mindig is tudtuk, van még mit tanulnunk velük kapcsolatban. Befolyásolják a világnézetünket, ahogy másokról gondolkodunk. Formálják az életről alkotott képünket. És közben: alakítanak minket. A személyiségünk ugyanis nem állandó, kőbevésett kontsruktum, hanem inkább egy folyamatosan és dinamikusan változó spektrum, amelyen, bár szöges ellentétei sosem leszünk a genetikailag adott lehetőségeinknek, mégis nagyon sokat tudunk mozdulni, fejlődni – a minket ért hatások által.
Ahogy a személyiségfejlődés nem áll meg és be azzal, hogy felnőttünk, úgy nem marad a munka sem a munkhelyen. Munkánk lélektani részét sosem tesszük le a tollal, szikével együtt, nem állítjuk le a markológéppel és nem zárjuk be az iroda kulccsal - visszük tovább az életünkben. Az identitás alakítás és alakulás szempontjából ezért bír hatalmas jelentőséggel, hogy milyen munkát választunk. Egy hivatást, mely tényleg „hív”. Egy szakmát, melyet tényleg mi választunk.
A pályaválasztás mindig óriási kihívás, konfliktus önmagunkkal és másokkal (pszichológiai szempontból nem is reális, hogy erről 18 évesen kell döntenünk), amiben a kétely mindig természetes. Fontos azonban, hogy a megélt dilemma után egy valaki legyen, aki a végleges döntést meghozza: mi magunk. Nem a szüleink, nem a tanáraink és nem is a szomszéd néni, mert az ő általuk helyettünk hozott döntésekből lesznek végül azok a történetek, amikor 50 évesen nem attól pánikolunk be, hogy felmásztunk a létra felére, hanem attól, hogy mi van, ha a rossz létra felénél járunk... Az is nehezítő tényező lehet, hogy sokszor úgy gondoljuk, az adott munka elég, ha bizonyos időszakokig elvisz minket. Az identitásunk bár változik, önmagunk számára mégis állandó. Lehet, hogy most jelenleg például az anyaság kerül előtérbe az életembe, de pszichológiai szempontból (is) mindig fontos előretervezni: ki leszek én, ha felnő a gyerekem? Az identitást egyetlen aspektusra építeni mindig veszélyes dolog... Hiszen a gyerekemnek később is ugyanúgy az anyukája leszek, de mivel már kevesebb „operatív” feladatom lesz vele, újra kapacitásaim fognak felszabadulni, amikor is az önmeghatározásom egyik komoly része kell, hogy legyen más is – például a mindennapi munkám.
A személyiségünkben ugyanis szerencsére, sok minden elfér. Lehetek egyszerre szülő, társ, testvér, barát – és közben szakember; szívsebész, jogász, tűzoltó, katona, vagy vadakat terelő juhász. Minden, ami engem boldoggá tesz. Mert ha az általam választott úton vagyok, még az is elviselhető, ha nem jófej a főnök, vagy sokat kell utazni a munkába.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2018. szeptember 25-én jelent meg a www.wmn.hu-n.