A pszichológia jó, a pszichológiát szeretjük. Kis mértékben. A legalapvetőbb témakörei ugyanis annyira fájnak a szívünknek, hogy folyamatosan hárítjuk őket; nem gondolunk rájuk, amíg nem muszáj. A jelen helyzet viszont olyan krízis, amelyben muszáj. A koronavírus feltette nekünk azokat a kérdéseket, amiket mi nem mertünk magunknak.
Az emberi léttel kapcsolatos alapkérdések minden önismereti folyamat részei – kellene, hogy legyenek. Ám elképesztő súlyuk miatt “békeidőben” igyekszünk olyan távol tartani őket magunktól, amennyire csak lehet. A koronavírus kapcsán azonban mindannyian azzal szembesül(t)ünk, ami elől régóta futunk: az összes szorongásunkkal egyszerre. Van egy irányzat a lélektanban: egzisztenciális pszichológia a neve. Ha minden, az életünkben valósnak hitt kapaszkodónkat félretesszük és kicsit távolabb megyünk a hétköznapok sok mindent elfedő mókuskerekétől, egy nagyon érdekes helyre jutunk: a valódi lét magjához. Itt laknak az egzisztenciális alapkérdések. Minden emberi élet pszichológiai bázisai - bennük a legnagyobb félelmeinkkel és a legnagyobb növekedési lehetőségeinkkel. De sokszor csak az olyan határhelyzetek juttatnak el hozzájuk minket, mint amilyen a jelenlegi világjárvány.
Ezek közül a félelmeink közül is kiemelkedik egy, melyet talán a legjobban szeretünk kerülni: a halál és a halandóság témája. Az elfojtás, ha igazán jól működik, nem hagy nagy nyomot maga után. Bár tisztában vagyunk vele, hogy életünk véges és ez mindenki számára elkerülhetetlen, belegondolni és átérezni annyira fáj, hogy inkább… nem is tesszük. Az elfojtás helyén nem tapasztalunk nagy szorongást, csak egy gyorsan “letudható” enyhén rossz érzést. “Á, a halál csak 90 év fölött jön el, engem úgysem érint.” Hogy most miért szorongunk mégis ennyire? Mert megtudtuk: a halál mindannyiunkat érint. Bár a vírus okozta gazdasági válság mértéke messze nem ugyanolyan a különböző életekben, a halál lehetősége és a sebezhetőségünk mégis egyenlőségjelet tett mindannyiunk közé. Maga a tény, hogy egyszer mindennek vége, ami én vagyok, egyéni hitrendszertől függetlenül elképesztően megrázó. Mert egyikünk sem tudhatja biztosra, mi jön utána. Ha a lét puszta végességére helyezzük a figyelmünket, az teljesen bénítóan hat ránk. A bénultságból azonban mégis van egy kiút. A legjelesebb egzisztenciális pszichoterapeuta, Irvin D. Yalom megfogalmazása: bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt. Ha szembenézünk a halállal, hirtelen semmi sem lesz már “mindegy”. Mindennek jelentősége lesz. A többi egzisztenciális alapkérdésnek is, melyek egy életen át kerülgetnek minket.
A második közülük a szabadság gondolata. A halál után éles váltásként úgy érezhetjük, nem is illik a sorba, hiszen a szabadságot valami nagy jóként szoktuk számon tartani. A szabadság azonban elválaszthatatlan a felelősségtől, melynek említése már egyből jobban szorongat minket.
Az elmúlt hetek otthoni munkavégzésének nagy közös tapasztalata, hogy a saját határaink meghúzása a legnagyobb kihívás. Nekem kell felállítanom a korlátokat, amik majd megtartanak.
Bármennyire is ágálunk ellene, egy külső kontrollnak engedelmeskedni sokszor könnyebb, mint a saját rendszeremet felépíteni. Azt a rendszert, amiben nekem a legjobb élni.
Ha én vagyok a saját magam főnöke, akkor “tartós élelmiszer” címén bespájzolhatok csak chips-et, és akár egész nap maradhatok pizsamában is. De vajon hosszútávon is az a jó, ami rövidtávon annak tűnik? A felelősségvállalásban talán még jobban meghatároznak minket azok a dolgok, amiket nem tettünk meg, amikor megtehettük volna.
Ezek a szabad(ság) gondolatok lesznek azok, amelyek térben és időben messze visznek minket a home office-ból.
És amikor már igazán eltávolodtunk, észrevehetjük, mennyire egyedül is vagyunk.
Az egzisztencializmus harmadik meghatározó pillére az elszigeteltség élménye. Ez a karantén korlátai közt fokozottan jelenik meg.
Tudjuk, az életben senki nem tud helyettünk születni és meghalni… de az igazság az, hogy a közte levő utat sem teheti meg helyettünk senki más. Az ember evolúciósan társas lény, mégis, bármilyen és bármennyi útitárs szegődik is mellénk, az úton továbbra is egyedül megyünk. Ahogy különböző szociális közegeinkből kikerülünk, a valahova tartozás iránti vágyunk még jobban felerősödik és közben arra döbbenünk rá, bizonyos értelemben senki és semmi nem védhet meg; a vírus nem ismer határokat. A nagy krízisben és a nagy világban egyedül és kicsinek érezhetjük magunkat.
Az egyedüllét érzése azért is nagyon erős, mert a vírushelyzetben a veszteségeink okozta gyászfolyamat zajlik éppen. A gyász pedig az élet legintimebb és legmagányosabb útja. Kísérni lehet benne, de átvenni sohasem.
De mindennek a végén, a megdolgozott gyásznak van egy óriási ajándéka: a veszteség üvöltő kérdései után a saját válaszaimat fogom megtalálni. Azokat, amik nem fogalmazódhatnak meg más valaki lelkében.
A folyamat, amit most élünk, közös, de a végeredményei csak egyediek lehetnek.
Az élet talán legnagyobb ellentmondása, hogy filozófiai-pszichológiai értelemben mindig is együtt leszünk egyedül.
Mi az értelme hát mindennek? Az utolsó kérdéskör, amivel most is és mindig szembe kell néznünk, pont a jelentésnélküliség.
Ha az általános kérdést, hogy “Mi az élet értelme?”, félretesszük és helyette úgy fogalmazzuk meg: “Mi az én életem értelme?”, továbbra sem vagyunk sokkal könnyebb helyzetben.
Hiszen itt sincsenek általános válaszok és jó megoldások, sőt, még fix irányok sem; ahogy az élet változik, úgy változik vele a személyiség is és benne mindaz, ami nekem fontos. A céljaink kijelölésében döntő szerepet játszanak azok a dolgok, amik alapján definiáljuk önmagunkat – és amiknek a nagy része most elveszett. A hír, amikor egy híres és gazdag emberről tudjuk meg, hogy ő is elkapta a vírust, azért ráz meg annyira, mert elveszi a “biztonságos” világba vetett hitünket, melyben ezek szerint illúziókba kapaszkodtunk csupán. Rá kell jönnünk, hogy attól, hogy valakinek több van valamiből, nem több lesz tőle, csak többnek fog látszani.
A létezés adottságaival ugyanúgy néz szembe minden egyes ember.
De ha minden réteget, ami mentén eddig meghatároztam magam (emberi kapcsolatok, munkába járás, sportolás, szabadidős tevékenységek, pótcselekvések stb.), levesz rólam a vírus, mi marad?
Szerintem: a lehetőség. Hogy életemben először megfogalmazzam magamnak: mi is az, ami számít?
És ez lehet majd az az út, ami elvezet az egyéni jelentésekhez.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett formában a www.wmn.hu-n jelent meg 2020. május 19-én.