A felelősségvállalás „hiánycikk” napjainkban; a világ, amelyben élünk, a 35 éves gyerekek kora. Modernkori problémánk, hogy nem bírjuk elviselni a rossz érzéseket – ez akkor is így van, ha aktívan tehetnénk ellenük.
Ahogy az óvodás is szentül hiszi az igazát, amikor kitartóan állítja, tényleg nem ő pisilt be a bugyijába, úgy próbáljuk mi felnőttek is megnemtörténtté tenni a múltat. És ahogy ugyanez a 3 éves még nem tudja elképzelni, hogy ha most felkel a játékbolt padlójáról, a lego autó akkor is ott lesz 1 hónap múlva a karácsonyfa alatt, úgy nem tudunk mi sem hosszú távon gondolkodni és egy jobb jövőért a jelenben fáradozva áldozatot hozni. Az óriási ingeráradatnak köszönhetően kitágult a jelenünk, a jövő jelentősége pedig ezzel együtt teljesen lecsökkent. Megpróbálunk minél több pozitív érzést beletuszkolni a mostba és napról napra élni, közben egyfolytában futni, rohanni, nehogy a felelősség utolérjen bennünket. Egy világban, ahol mindenre van megoldás, szinte felfoghatatlan, hogy felelősséget továbbra sem tud vállalni senki helyettünk.
Pedig a felelősség egy nap biztos bekopogtat mindnyájunk ajtaján, hiszen az emberi természet alapvető jellemzője, hogy hibázik. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha épp nem egy olyan korban élnénk, amelyben a tökéletesség az egyik legkívánatosabb dolog. Mindenki próbál megfelelni ennek és ebbe a képbe, bizony, nem illik bele a hiba lehetősége. Ezért (is) van szükségünk arra, hogy magunkat tökéletesnek feltüntetve semmiért ne vállaljuk a felelősséget. Mert a felelősségvállalásban a legnehezebb dolog elismerni azt, hogy lehet, hogy mégsem vagyok annyira jó ember, mint amilyennek hinni szeretném magamat. A saját árnyékunkkal való szembesülés elengedhetetlen az igazi személyiségkép kialakulásához, mégis talán az egyik legnagyobb feladat számunkra. Terápiás tapasztalat, hogy a pszichológus kanapéján ülve, a megtartó terápiás bizalomban is nagyon nagy erő szükséges ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni a saját „sötét oldalunkkal”. Akkora erő, hogy néha könnyebb kiugrani a terápiából és az egész folyamatot egy következő pszichológussal újra kezdve reménykedni, hátha az új kanapén nem kell megváltoztatni a saját magunkról kialakított képet. Rövid távon ez „megoldásnak” tűnhet számunkra és a világ felé is, hiszen, ahogy egyik kollégánk szokta mondani, a „terápia túrista” minden módszert kipróbálva tudja bizonygatni, hogy ő mindent megtesz, hogy a helyzet jobb legyen... Hosszú távon azonban, úgy gondolom, az egyetlen valódi megoldás csak az lehet, ha nem szaladunk másik pszichológushoz, terapeutához, hanem azt az egy folyamatot végigélve merünk belemenni a fájdalomba és szembenézni a valódi történettel. Ez hatalmas felelősségvállalás.
Talán az egyik legérdekesebb és legfontosabb filozófiai-pszichológiai gondolat, hogy nincs szabadság felelősség nélkül. Hiába próbáljuk kerülőutakon elérni, kicselezni, átugrani, hogy valahogy másképp mégis szabadok legyünk, nem lehet. Egy életen át nem lehet megúszni. Azért sem, mert az igazán fontos dolgokban nem létezik kisebb kiszerelés. Nincsen fél felelősségvállalás, amit meg tudnánk osztani mással. Ahogy nincs fél szabadság sem: valaki vagy szabad, vagy nem.
A felelősségvállalás kapcsán legtöbbször a cselekedeteink másokra gyakorolt hatását szoktuk említeni, az igazi jelentősége legjobban azonban a saját életünkben és személyiségünkben látszik. Nem gondolom, hogy létezik olyan, hogy „jó” és „rossz” ember. Abban hiszek, hogy sorsok vannak és a hozzájuk tartozó döntések – és ezek lesznek azok, amik végül igazán formálnak minket. Néha a dolgok, amiket nem mertünk megtenni, sokkal nagyobb hatással vannak ránk, mint amelyeket megléptünk...
Egy világban, amely úgy tűnik, a rövidtávra rendezkedett be, óriási bátorság kell ahhoz, hogy a hosszútávra gondolva merjünk felelősséget vállalni. Ennek jutalma azonban egy olyan élet, amelyben érzelmeink, gondolataink és cselekedeteink összhangban vannak egymással. Innentől kezdődhet a valódi önbecsülés és önszeretet.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2017. december 7-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comments