„Nézd a dolog jó oldalát...”, „Csak a pozitívra fókuszálj!”, „Zárd ki az életedből a negatívat!” – mondatok, melyeket szinte mindennap hallunk és gyakran mondunk is egymásnak. Pozitív pszichológiai megerősítések, melyek célja a jó élet elérése. De vajon tényleg jó-e az élet rossz érzések nélkül? És ha igen, mekkora árat fizetünk érte?
A pozitív pszichológia mint irányzat körülbelül két évtizede jelent meg és azóta is töretlenül hódít. Alapelve, hogy életünkben a pozitívra és legjobb tulajdonságainkra figyelve egy sokkal kellemesebb lét válik lehetségessé. Egyértelműen felüdülés a korábbi betegségfókuszú szemléletekkel szemben, melyek mind azt vizsgálták, milyen fájdalmas múltbeli hiányok vannak a jelen problémái mögött...
Felgyorsult világunkban mindenre van megoldás, instant fájdalomcsillapítás. Ahogy egy szemernyi rossz érzés keletkezik bennünk, máris találunk valamit, amivel csökkenteni lehet. Csakhogy, vannak olyan örök, emberi alapérzések, melyek nem zajlanak le gyorsabban attól, hogy nagyobb sebességű internetünk van és nem szűnnek meg létezni akkor se, ha kényelmesebb autót vezetünk. Modernkori terápiás tapasztalat, hogy a ma élő emberek egyik legnagyobb problémája elviselni a rosszat. Nem tudunk mit kezdeni a ténnyel, hogy van, amit nem lehet megváltoztatni, csak elfogadni és elfájni.
Elfájni? Dehát az rengeteg energia, idő és türelem... Rettegünk ettől. Megpróbálunk hát inkább elfutni előle. Átfogalmazzuk. Másra gondolunk. Nem veszünk róla tudomást. Elfelejtjük. A „felejtéssel” és a vele együttjáró elfojtással azonban egy probléma van csak: még soha senkinek nem sikerült 100%-osan. Az emberi psziché mindig emlékszik és gyógyulni akar. Akkor is, ha meg kell kerülnie minket.
A hosszú idő óta tartó, csak a pozitívra figyelésnek (és vele együtt a negatív kizárásának) hatalmas ára van. Általában ilyenkor jönnek a megmagyarázhatatlan betegségek, melyekben a test fáj, de a lélek üzen – legtöbbször ordító szimbólumokkal a tünetekben. Egy abszolút nem várt helyzetben egyszer csak ott a pánikroham a buszon – melynek legritkább esetben a tömegközelekedés az okozója. Megjelenik a generalizált szorongás és depresszió is, hogy emlékeztessenek minket a korábbi veszteségeinkre, melyek elől évek óta futunk.
És ilyenkor maradnak legjobban egyedül az érintettek, hiszen ha még magamnak be is látom, hogy baj van, hogyan osszam ezt meg másokkal egy olyan korban, ahol nem „divat” a rossz érzés és a szomorúság? A félelem, hogy nem leszek jó tagja a csoportnak, ahova tartozom, evolúciósan a miénk; a valahovatartozás minden szempontból a túlélés záloga. A közösségi média által uralt világban, ahol egy perc alatt több ezer kép tanúskodik arról, mások milyen „boldogok”, nagyon nehéz azt felvállalni, hogy igen, nem vagyok jól és lehet, hogy egy ideig még nem is leszek.
Bár a terápiás segítségkérésben óriási változások mutatkoznak az elmúlt pár évben, a tévhiedelem, hogy az ember elmegy a pszichológushoz néhány alkalommal és ő majd gyorsan „beletölti” a boldogságot, továbbra is tartja magát. A rossz és a jó hír is ugyanaz: a hosszútávon is sikeres terápiás folyamatban nem ez történik; a pszichológus nem oldja meg a problémáinkat, hanem lejön velünk a mélyükre. Elbírja a fájdalmunkat és megtart benne minket.
Az igazi feldolgozás során először meg kell találni a szavakat, amelyekkel beszélni lehet arról, ami a legjobban fáj. Ha megvannak a szavaink, akkor tudjuk csak elhelyezni az adott negatív történést az életünk forgatókönyvében.
De ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni azzal, mi is történt velünk valójában, egy dologra mindenképp szükség van: elfogadni az életet olyannak, amilyen – bármi legyen is az. Nem másképp fogalmazni, átszínezni, igazolni, racionalizálni, hanem elfogadni. Elengedni az igazságos világba vetett hitünket, mellyel nap, mint nap nyugtatgatjuk magunkat a híradót nézve: a rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Elfogadni azt, hogy a veszteség az élet része, mely előbb, vagy utóbb mindenkivel megtörténik, nem zárható ki azzal, hogy nem gondolunk rá. A veszteség – bármilyen nemű is – talán a legközösebb élményünk, ám az, ahogy reagálunk rá, a sajátunk. Ezzel tudunk felelősséget vállalni és aktívan tenni azért, hogy valóban jó legyen ez az élet.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2017. november 21-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comments