A gyermek a szemünk fénye, az élet legcsodálatosabb Ajándéka. Természetes hát, ha mindannyian azt szeretnénk, hogy maradéktalanul boldog legyen – és ehhez minden segítséget megadunk neki. De vajon tényleg ez a boldog élethez vezető út? Biztosan akkor segítünk, ha segítünk?
Az exploráció, a világ felfedezése iránt érzett vágyunk az egyik legerősebben velünk született. Az, hogy aktív részesei legyünk, még erősebb.
Minden kisgyerek fő célja: elérni, amit akar, hatással lenni a világra. És amikor végre megtanult hatással lenni, megmutatkozik valami még fontosabb: hatékonynak lenni. A kompetencia érzése az egyik legnagyobb belső motivációnk, melynek nincsenek határai; valamiben mindig tudunk még jobbak lenni. A kettő közt azonban lényeges különbség van: attól, hogy elértem a célomat, még nem biztos, hogy többnek is érzem tőle magamat. A könnyű cél elérése, vagy az úton kapott túlzott segítség pont azt veszi el tőlem, amire a legjobban vágyom: a saját belső erőm megtapasztalását.
A személyiség fejlődése nehéz dolog. A személyiség ugyanis sosem egy szerda délután, a tejes kávé mellett fejlődik, hanem az élet megpróbáltatásai és az egyéni küzdelmek során. És nem mások által, csakis egyedül. Az egyik legnagyobb ellentmondás, hogy mire végigjárjuk a bukkanókat és begyűjtöttük a tapasztalatokat, szeretnénk azokat átadni a gyerekeinknek, hogy nekik már ne kelljen – mégsem lehet.
„Ne add a kezébe és ne is tedd túl közel hozzá, mert akkor nem tanulja meg, hogy kell elérni.” – mondta a gyógytornászunk. Ő épp a csecsemő mozgásfejlesztésére értette, ami az életre is igaz.
„Nagy ügy,” – gondolhatnánk - „odaadtam neki a csörgőt, hogy ne szenvedjen annyit, amíg eléri.” Később is, ha segítek, természetes, hiszen a gyerekem, a legjobbat akarom neki...
Korántsem olyan biztos azonban, hogy a segítség az igazi segítség. Az emberi tanulást vizsgáló pszichológusok hatalmas egyéni eltéréseket figyeltek meg abban, hogy ki milyen mértékű ok-okozati kapcsolatot feltételez a cselekvései és a következmények közt. Az ún. belső kontrollos személyek úgy gondolják, a cselekedeteik határozzák meg a következményeket, míg a külső kontrollos személyek szerint a dolgok valamilyen rajtuk kívül álló okból következnek be, nem tőlük függnek. Míg az elmélet egyértelműen a szabad akarat kontra sors kérdésköréhez tud kifutni és mint mindenre, erre sem adható válaszként egyértelmű, fekete-fehér „igazság”, az mindenképp elgondolkodtató, hogy ha azt tapasztaltam meg, a dolgok tőlem függetlenül is megtörténnek, miért csináljak bármit is?
Ez persze, véletlenül sem azt jelenti, hogy holnap tegyük ki gyermekeinket a pusztába, majd csak hazatalálnak valahogy és addigra biztosan nagyon fejlett személyiségük lesz... Sokkal inkább azt, hogy próbáljuk megteremteni nekik azt az érzelmi környezetet, amelyben mernek bátran felfedezni és cselekedni. Önmagukért.
Modern világunkban egyre kevesebb dolgot teszünk önmagunkért. És még kevesebbet az útért - legtöbbször a célt látjuk és nem azt, ami elvezet hozzá.
A régi Japánban nem voltak különböző színű övek. Csak fehér színűek, melyek a szamuráj kardok megszentelt készítése során bekoszolódtak. Aki pedig már nagyon régóta készítette kitartóan a kardokat, azé egy idő után fekete lett - mutatva ezzel az eltelt időt, a megtett utat és a megszerzett tudást. Ma is vannak karate iskolák, melyekben nincs övvizsga, nem lehet bizonyos időközökkel kalkulálva előre tervezni, ki mikor lesz feketeöves. Csak a folyamat van, amíg tanulnak és egyre jobbá válnak. Aztán egy nap vagy szól a sensei, hogy az adott karatéka tehet vizsgát a fekete övért, vagy nem szól sohasem. Nem a cél, hanem az út lesz az, ami fejleszt.
Nem adják a kezükbe és nem teszik túl közel hozzájuk. Megtanulják elérni.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2019. április 24-én jelent meg a www.wmn.hu-n.