Search
  • liliracmolnar

Nemfigyelési vakság a párkapcsolatokban


Modern korunkban egyre kevésbé tudunk igazán kapcsolódni. A kapcsolódási képtelenségünk mögött sokszor figyelemhiány van. De szeretnénk egyáltalán figyelni a másikra? És ha igen, miért nem?


Ismert pszichológiai kísérlet, melyben a résztvevőket arra kérik, a levetített videón a pályán játszó két kosárlabdacsapat passzait számolják, miközben egy gorillának öltözött ember átmegy a háttérben, ám a résztvevők fele egyáltalán nem veszi észre. Ezt a jelenséget hívjuk nemfigyelési vakságnak. „Nagy ügy!”, gondolhatnánk; lemaradtunk egy gorillának öltözött emberről. A nemfigyelési vakság kísérlete azonban tapasztalt pilótáknál is működik: szimulációs helyzetben, ha máshova kellett fókuszálniuk, akkor is folytatták a leszállást, amikor a kifutópályán jól láthatóan megjelent egy másik gép, egészen addig, amíg már nem lehetett elkerülni az összeütközést. A kérdés az: vajon a gorillán és a repülőkön kívül mit nem látunk még?


A válasz pedig: egymást. A nemfigyelési vakság mára szinte népbetegség lett. Nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amire figyelünk.

A hatalmas inger és információ áradatban nehezebb kiszűrnünk a lényeget, nincsenek olyan egyértelműnek tűnő magánéleti és szakmai utak, mint korábban. Akár csak pár tíz évvel ezelőtt az emberek elkezdtek egy munkahelyen dolgozni és jó eséllyel onnan mentek nyugdíjba. Általában a húszas éveik elején beleszerettek valakibe, összeházasodtak, gyerekeik születtek és együtt építették fel a közös életüket gyakran a semmiből. Természetesen a boldogság szubjektív érzés, mérhetetlen, így nem lehet eldönteni, jobb volt-e akkor. Tény azonban, hogy ezzel szemben ma óriási a nyomás a munkaerőpiacra belépőkön; folyamatosan jelennek meg az újabb és újabb foglalkozások, javasolt ötévenként munkahelyet váltani. Ebben a szorongásban a metrón fel sem tudunk nézni a telefonunkból; épp a közösségi média oldalakon keresünk azonnali megerősítést teljesen bizonytalan énképünkre. Emellett párkapcsolati téren is ott az illúzió, hogy mindig van jobb. Óriási a „kínálat”, az elköteleződést egyre későbbre tolja a gondolat, hogy a következő „sarkon” mindig ott van valaki új. Valaki más, valaki szebb, valaki gazdagabb. Valaki, akire újra rávetíthetem a projekcióimat; minden (a közösségi média által sokszorosan megtámogatott) elképzelésemet arról, ő hogyan tudja majd megadni számomra azt, amit én nem tudok magamnak.

Egy idő után azonban mindig megjelenik a hiány. Az a hiány, ami mindig is ott volt, csak nem akartuk/tudtuk látni. Elképzeltünk inkább helyette valakit és jól beleszerettünk. Majd megint csalódtunk.

Igazán látni valakit olyannak, amilyen, nagyon nehéz. Igazán szeretni valakit olyannak, amilyen, még nehezebb. A valódi kapcsolódásban mindig benne van a kontroll elengedése. Amíg én szabályozom, hova nézek, mire figyelek, addig nálam az irányítás. Ha elmozdítom a fókuszt és elkezdek valakit úgy látni, ahogy ő valójában van, az fájhat nekem. Fájhat meglátni azt, hogy mennyire árnyalt az élet és mennyire összetettek benne az emberek. Fájhat felismerni azt, hogy nem én teremtem a világot. Fájhat ebben megismerni önmagamat és fájhat egy igazi párkapcsolatban rájönni arra, hogy talán én sem vagyok olyan jófej, mint amilyennek hittem magamat.

Jung elképzelése szerint minden emberben van egy árnyék rész is, amelyben nekünk kevésbé tetsző dolgokat találunk – az ezzel való szembenézés úgy gondolom, egy idő után elengedhetetlen. Az önismeret a nemfigyelési vakság feloldásának az első lépése lehet. Pszichológusok közt is megoszlanak a vélemények, hogy mi az, ami egy terápiás folyamatban végül gyógyító erővel bír: a terapeuta személye, a kliens személye, vagy esetleg a módszer. Én abban hiszek, hogy a figyelem mindent visz. Terápiában és minden emberi kapcsolatunkban egyaránt. Az a figyelem, amelyben korábban talán sosem volt részünk és az a megismételhetetlen kötődés két ember közt, amelyben megtanulhatunk magunkra és másokra figyelni, biztonságban.

A figyelem kutatása nem csupán gorillának öltözött emberekkel foglalkozik; az egyik elmélet szerint a figyelem reflektorfény, mely irányítható és szabályozható. Az általa megvilágított tér nagyságát én állítom be. Attól függően, hogy mennyire terjed ki a figyelmünk, vajon mi minden marad a sötétben, amit láthatnánk is?


Rácmolnár Lili pszichológus

A cikk szerkesztett változata 2018. január 24-én jelent meg a www.wmn.hu-n.


0 views

©2020 by the therapy