Search
  • liliracmolnar

Miért olyan nehéz a modernkori gyász?


Bár racionálisan tudjuk, nincs élet halál nélkül, manapság mégis sokkal nehezebben fogadjuk el a tényt, hogy a legközösebb emberi tapasztalásunkban előbb-utóbb mindannyiunknak része lesz. Ez a gyász, amely elől futunk.



A technológiai fejlődés elérkezett arra a szintre, ahol már teljesen a miénk az illuzió: mindenre van megoldásunk. Épp “csak” az élet-halál kérdésekre nincs.

Fontos tisztáznunk az elején, hogy a gyász az egyik legtermészetesebb jelenség, mely minden emberi élet örök része; alapvetően nem szükséges hozzá szakember segítsége. Ugyanakkor mai, mindent siettető, pozitív ingereket hajkurászó, produktumközpontú világunkban a feldolgozása legtöbbször elakad - vagy el sem tud kezdődni… De mi áll a jelenség mögött? Miért változott meg vajon a gyászunk?

Korábban sem a születést, sem a halált nem zárták kórházi ajtók mögé és nem kezelték úgy, mintha az kizárólag az orvosra tartozna. Így lehetett, hogy mind az élet kezdetéhez, mind a végéhez kialakulhatott egy sokkal természetesebb hozzáállás, melynek része volt az is, hogy mindezeket az eseményeket a közösség tagjai együtt élték meg és dolgozták fel.


A modernizációval nem a gyászunk változott meg, hanem a ráadott emberi reakciónk. Nincs se idő, se tér, hogy fájjunk. Nem adják meg nekünk, nem adjuk meg magunknak. Ezért megpróbálunk inkább nem gondolni rá, igyekszünk eltemetni az érzést is a halottunkkal. Pedig attól, hogy valamire nem gondolunk, még ott van. Csak még jobban ott van.


Ezért terjedt el a gyászfeldolgozás angolnyelvű szakirodalmában a mondás, hogy a gyászból az egyetlen út, mely kifele vezet, ma is az az egy, amely keresztül visz rajta. Nem lehet megkerülni, átugrani, másképp megoldani. Csak benne lenni. Ez az igazi gyászmunka, ahogy Freud nevezte el.


Munka önmagamban, a halottammal. A gyászban az emberi szív számára az egyik legellentmondásosabb gondolat elfogadni a tényt, hogy véget ért a kapcsolatom az eltávozottal. De ez nem azt jelenti, hogy az érzéseim és a konfliktusaim is. Talán a legkárosabb mondat, mely az idők során közkeletűvé vált a témában a “Halottról jót vagy semmit!”; attól, hogy valaki meghal, a köztünk lévő esetleges konfliktusok nem oldódnak meg, csupán befagynak. Ahogy a terápiás folyamatok során az élő kapcsolataim egészséges kialakításának kulcsa is az, hogy tudjam őt és a köztünk lévő viszonyt egészében látni, ugyanez igaz azokra is, akik már nem lehetnek velünk. Sem az életben, sem a halálban nincs olyan, hogy valaki csak jó.


Munka önmagamban, másokkal (szemben). “Az élet nem áll meg, menj tovább!”, mondják sokan a gyászolónak, akinek pont az a legfájdalmasabb, hogy az ő élete igenis megállt. A halál és a gyász mindig kiszakít az időből és a kapcsolódásokból. Megrengeti az alapvető világnézetünket, kérdéseket üvölt felénk, aztán otthagy minket velük megválaszolatlanul. És mindeközben valóban, az élet nem áll meg: be kell menni a munkába és helyt kell állni a meetingen. Bármilyen elképesztően nehéz is, az élet és a halál itt sem válnak ketté.


Munka önmagamban, önmagammal. Menni az úton és közben vállalni a végeláthatatlannak tűnű fájdalmat. Saját hitrendszerben gondolkodni, nem kész megoldásokat keresni. Jelentést tulajdonítani és önazonos válaszokat találni. Ugyanakkor: elfogadni a válasznélküliséget. Egyedül lenni. Nem félni attól, hogy mikor fog újra fájni, mert bármikor fájhat újra. Továbbélni. Nélküle.


És mindezek után még mindig ott van a tény, hogy a gyászmunka végén nem vár minket a 100%-os jelzés, amelyből tudhatjuk: teljesítettük, “ezt már letudtuk”. Az elnevezésével ellentétben a veszteséget teljesen feldolgozni sosem lehet; a gyász bizonyos formában mindig velünk marad, hiszen az életünk örökre megváltozott tőle. Ezért is kell megpróbálnunk vele élni tovább.


Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadó


A cikk szerkesztett változata 2019. november 1-én jelent meg a www.wmn.hu-n.

0 views

©2020 by the therapy