Search
  • liliracmolnar

Éves játszmánk: a családi karácsony


Csálé karácsonyfa, kapkodás, 5 kg diós és mákos bejgli, zserbó, hókifli, linzer, torta, utolsó pillanatban becsomagolt ajándékok, ünnepi terítőre fröccsent halászlé, végkimerülés és veszekedés – ezek az éves játszmánk, a családi karácsony „nélkülözhetetlen” elemei. De vajon tényleg fontosabbak, mint a családi béke? Létezhet-e karácsony dráma nélkül?


A karácsonyt a szeretet ünnepeként tartjuk számon, mégis, a december közeledtével sokaknak egy ismerősen szorongató érzés jelenik meg a szívében. Egy érzés, amely nem csak az ünnep elüzletiesedett jellegéhez köthető (igen, a legtöbb családnak nincs szüksége egy harmadik TV-re és egy ötödik kávéfőzőre), hanem a korábbi karácsonyi veszekedések fájó emlékéhez is.


Eric Berne pszichiáter híres műve, az Emberi játszmák – bár eredetileg szakkönyvnek íródott – mára az egyik legnagyobb példányszában eladott sikerkönyv a világon. Nem csupán könnyen érthető és olvasmányos jellege miatt, hanem mert bizonyos mértékig mindannyian magunkra és az életünkre ismerünk benne. Az író a jászmát olyan rejtett társas érintkezések sorozatának írja le, amely pontosan meghatározott, előrelátható kimenetel felé halad. Pont, mint a családi karácsony. A játszma ezen értelmezésében vannak tudatalatt, kimondatlanul leosztott szerepek, visszatérő elemek, megszokott érzések és a múlt bennünk élő helyzetei, melyekben mindannyian tudunk egyszerre megsebzett gyermekek, sértődött felnőttek és gyakran saját szüleink is lenni.

Az egészéves hajtást követő, a pénztárcánk anyagi lehetőségeit messze meghaladó ajándékvásárlás után a családi készülődés menetének fix pontjait mindenki fel tudja sorolni – a „bejáratott” veszekedéssel együtt. A kérdés csak az, miért ismételjük, hogy ha mindig sírunk?

A körülöttünk levő nagy és bizonytalan világban az ismétlődő, kiszámítható folyamatok lesznek azok, amelyek megtartanak minket. A tradíciók olyan keretet nyújtanak, melyek mentén tudunk kapcsolódni. Ebből a szemléletből kiindulva egy játszma, melynek minden elemét minden egyes családtag kívülről tudja, „biztonságosan” ismerős tud lenni – akkor is, ha fáj. Sokan számolnak be arról, hogy szinte már meglepő, ha az egyik évben valamiért elmarad a veszekedés, elmarad a „hagyomány”. A racionalitás mentén joggal feltételezhetjük, hogy egy olyan szokásnak, amely évről évre veszekedésbe torkollik, egy idő után nincs létjogosultsága, de tudatalatti folyamataink nem feltétlenül így működnek. A begyakorlott minta nem a pozitív-negatív tengely mentén kódolódik, hanem az ismerős-ismeretlen szempontja szerint. A családi karácsony drámajátékát nem egyszer a szülői házból hozzuk; a társas hatásokkal foglalkozó szociálpszichológusok megállapítása szerint egy adott csoportra (esetünkben: a családra) vonatkozó szabályrendszer akkor is fenn tud maradni, ha a csoport eredeti tagjai már teljesen lecserélődtek. Így tud előfordulni az is, hogy gyakran minden igyekezetünk ellenére a karácsonyi főzés közepén a saját anyánk „szalad” ki a szánkon; megörököltük a bevett mondatokat.

A mintából való kilépés talán az egyik legnagyobb önismereti munka. Tudatos énünknek kell szembeszállnia a tudatalatti bevésődésekkel, melyek sokkal nagyobb részt tesznek ki. Nem elég felismerni a mintát és (gyakran terápiában) érzelmileg átdolgozni, mi volt az, ami korábban fájt, a viselkedésváltozásért nagyon kell tenni.

Gyakorlati szempontból segítség lehet, ha felidézzük az előző karácsonyokat és elemeikre bontjuk azokat. Mi volt a jó, mi volt a rossz? Mire emlékszünk? Az ajándékokra legtöbbször egyáltalán nem, az érzésekre annál inkább. Ezekből kiindulva fel tudjuk térképezni a folyamatokat, amelyek a drámához vezettek: túlvállalás, merev tervezés, a feladatmegosztás hiánya, végkimerülés. Innen kezdhetjük átalakítani a „hagyományt” - megelőzés alapon, nem december 24-én, az utolsó pillanatban. Egyetlen pszichológus sem találkozott még olyan gyerekkel, aki abban traumatizálódott, hogy karácsonykor csak kétféle sütit sütött az anyukája. Olyannal viszont igen, aki felnőttként is tisztán emlékszik, hogy látta a saját könnycseppeit a halászlébe potyogni és milyen volt minden évben a gyerekszobából azt hallgatni: „Elegem van, elválok!”.

Saját megsebzett belső gyermekünket segítségül hívva tudjuk magunkat újra és újra emlékeztetni: a hat fogást a társadalom (?) várja el. De ne a társadalomnak csináljuk a karácsonyt! Hanem a közvetlen, szerető környezetünknek, amelyben sok esetben benne vannak azok a felnőtt gyerekek is, akik egy másik példát látva még mindig tudják a fájó ünnepi emlékeket gyógyítani. És benne vannak a mostani, igazi gyerekek is, akik épp életreszóló emlékeiket „gyártják”; azokat, amelyek később meghatározzák majd őket.

Ha letesszük a korábbi mintáinkat, amelyekről mindig is éreztük, nem a mieink, akkor tudjuk igazán meglátni, mire vágyunk és mire vágyik a másik. Szerintem ez az igazi szeretet (ünnepe).


Rácmolnár Lili pszichológus

A cikk szerkesztett változata 2017. december 24-én jelent meg a www.wmn.hu-n.

0 views

©2020 by the therapy